Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A 3 Messiási csoda

 Dr. Arnold G. Fruchtenbaum: A 3 MESSIÁSI CSODA

Valamikor Jézus Krisztus földre jövetele előtt az ősi rabbik a csodákat két csoportba sorolták.

Az első csoportba azokat a csodákat sorolták, amelyeket bárki végre tudott hajtani, akinek Isten Szelleme erre hatalmat adott. A csodák második csoportját "messiási csodáknak" nevezték, amelyeket csak a Messiás tud megtenni. Jézus Krisztus mindkét csoportba tartozó csodákat tett: általános csodákat, és messiási csodákat is. Mivel a rabbik tanítása szerint bizonyos csodákat kizárólag a Messiás képes tenni, valahányszor az ÚR Jézus messiási csodát tett, a reakció más volt, mint a többi csodára. A következő tanulmány a három messiási csodájáról, azok hatásáról és eredményéről szól.

1 AZ ELSŐ MESSIÁSI CSODA: Egy leprás meggyógyítása.

A mózesi törvény lezárásától kezdve soha nem fordult elő, hogy zsidó ember leprából meggyógyult volna. Igaz, Miriám meggyógyult a leprából, de az még a törvény lezárása előtt történt. Naámán meggyógyult a leprából, de ő szíriai volt, nem zsidó.

A lepra volt az egyetlen betegség, amely kimaradt a rabbinikus gyógyászatból, a leprának nem volt gyógymódja. A III. Mózes 13-14. fejezetek a lévita papságnak mégis részletes utasításokat ad arra nézve, mit kell tenniük: olyan esetben, ha egy leprás meggyógyul. Azon a napon, amelyen valaki elment a paphoz és azt mondta: "Leprás voltam, de meggyógyultam", a papnak két madarat kellett áldozatul bemutatnia. A következő hét napon át a papnak alaposan ki kellett vizsgálnia három dolgot: először azt, hogy az illető valóban leprás volt-e? Másodszor, hogy ha valóban leprás volt, akkor valóban meggyógyult-e? Harmadszor, hogy ha meggyógyult a leprából, mik voltak a gyógyulásának a körülményei?

A leprás meggyógyításáról három Evangyélium beszél: Máté 8:2-4. Márk 1:40-45. és Lukács 5: 12-16.

Az Úr Jézus megérintette a leprást, és azonnal letisztu1t róla a lepra. (Lukács 5: 13). De gondosan jegyezzük meg, mit mondott az ÚR Jézus a leprásnak a Lukács 5: 14 szerint:

„Senkinek ne mondd el ezt, hanem menj el, mutasd meg magadat a papnak, és ajánld fel az áldozatot megtisztulásodért, ahogyan Mózes elrendelte, bizonyságul nekik.”

Az Úr Jézus szántszándékkal küldte ezt a meggyógyult leprást a papokhoz, hogy a papi fejedelmeket arra kényszerítse: kezdjenek el nyomozódni, jogosultak-e messiási igényei, és ők maguk jussanak ebben döntésre. Kényszeríteni akarta a zsidó vezetőket, hogy foglaljanak állást személyével kapcsolatban - és ismerjék fel, hogy Ő a Messiás -, hogy felkínálja Izraelnek Isten királyságát, amelyet a próféták megjövendöltek. Miután elküldte a meggyógyult leprást Izrael vezetőihez, Jézus Krisztus visszavonult a pusztába és imádkozott (Luk. 5: 16.). Ugyanoda vonult vissza, ahol korábban már 40 napig böjtölt, és ahol megkísértette a sátán. Ez alkalommal azért ment a pusztába, hogy imádkozzék. Vajon miért könyörgött? Nyilván azzal kapcsolatos az imádsága, hogy mit mondanak majd Izrael vezetői erre a messiási csodára.

 Tudták, hogy Jézus Krisztus meggyógyított egy leprást. Saját tanításuk szerint csak a Messiás lesz képes leprást gyógyítani. Ha az Úr Jézus meggyógyította a leprást, akkor ez azt jelentheti, hogy Ó a Messiás. Azért gyűltek tehát mindnyájan össze, hogy az ÚR Jézust megvizsgálják. A Szanhedrin (Nagytanács) törvénye szerint, ha megindult egy messiási mozgalom, akkor ki kellett vizsgálnia az ügyet.

Mivel messiási csoda történt, ezért jöttek össze a vezetők az egész országból Kapernaumba, hogy részt vegyenek a megfigyelésen. Hogy megfigyeljék, mit mondott, tett és tanított az Úr Jézus. Miközben Jézus Krisztus tanított, egy béna embert próbált négy barátja az Úr Jézushoz vinni, hogy gyógyítsa meg. Mivel a sok zsidó vezető elállta a bejáratot, nem tudtak bemenni.

Felmásztak tehát a háztetőre, megbontották azt, és leeresztették a bénát Jézus Krisztus lábai elé. Ezen a ponton az ÚR Jézus eltért szokásos cselekvésmódjától: azaz nem gyógyította meg egyszerűen a beteget, akit hozzá vittek. E helyett a Márk 2:5-ben ezt olvassuk:

„Jézus pedig, látván a hitüket, így szólt a bénához: Fiam, megbocsáttattak a bűneid.”

A helyett, hogy meggyógyította volna az embert, az Úr Jézus drámai bejelentést tett: megbocsáttattak a bűneid, nagyon jól tudván, hogy a jelenlévőket ezzel fel fogja háborítani. És valóban ez is történt, mert a Márk 2,6-ban ezt olvassuk:

„Ott ültek néhányan az írástudók közül, és így tanakodtak szívükben.” -Ez a megfigyelés fokozata volt. Csak megfigyelhették a dolgokat, nem tehettek fel kérdéseket, sem ellenvetéseket.

Csak tanakodhattak szívükben: Hogyan beszélhet ez így? Istent káromolja! Ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen kívül? (Mk 2:7).

Senki nem bocsáthat meg bűnöket, csak Isten. Mivel az ÚR Jézus kijelentette, hogy övé a bűnbocsánat kiváltsága, ez csak két dolgot jelenthetett: vagy Istent káromolja, vagy valóban az, akinek mondja magát - messiási személy. És ennél a pontnál fordul Jézus Krisztus Izráel vezetőihez, és kérdi meg őket:

„Mi könnyebb: azt mondani a bénának: megbocsáttattak a bűneid - vagy azt mondani: Kelj fel, fogd az ágyadat és járj” (Mk 3;9).

A kérdés tehát az volt: mit könnyebb kimondani? Azt hogy "megbocsátattak a bűneid", vagy pedig azt mondani a bénának: "Meg foglak gyógyítani téged, ezért állj fel és járj"?

Könnyebb kimondani azt; "megbocsáttattak a bűneid", mert ennél nem kellett kézzel fogható külső és megfigyelhető bizonyíték. Viszont azt állítani, hogy egy béna meg fog gyógyulni, már nehezebb dolog, hiszen ahhoz külső, látható bizonyíték kell.

Az ÚR Jézus azzal folytatta, hogy most be fogja bizonyítani: kimondhatja azt, ami könnyebb: megbocsáttattak a bűneid, azzal hogy megteszi a nehezebbet, meggyógyítja a béna embert. Es akkor meggyógyította a bénát. Erre már azonnali külső bizonyítéka volt, mivel az ember fel tudott állni, tudott járni, sőt vinni tudta az ágyát is. Ez bizonyította, hogy Jézus Krisztus kimondhatta azt is, ami könnyebb, hogy ti. ennek az embernek megbocsáttattak a bűnei.

Ha pedig Jézus Krisztus meg tudja bocsátani a bűnöket, akkor ez azt jelenti, hogy Ó az, akinek mondja magát - vagyis messiási személy.

Az első messiási csoda, vagyis a leprás meggyógyítása után megkezdődött az Úr Jézus messiási igényeinek intenzív vizsgálata. A zsidó vezetők megfigyelték, hogy Jézus Krisztus azt állítja, joga van megbocsátani a bűnöket. Ezért vagy istenkáromló, vagy messiási személy.

 

II. A MÁSODIK MESSIÁSI CSODA

A második messiási csoda körülményeit két evangélium jegyzi fel: a Máté 12,22-37 és a Márk 3,19-30. Márk 3,21 

Az írástudók pedig, akik: Jeruzsálemből jöttek le, azt mondták, hogy Belzebub van benne (Jézus Krisztusban), és hogy az ördögök fejedelmének a segítségével űzi ki az ördögöket.

A démonok kiűzése egyáltalán nem volt szokatlan a zsidók világában akkortájt. Még a farizeusok, rabbik és követőik is ki tudtak űzni démonokat. De a farizeusi júdaizmusban a démonok kiűzetésének sajátos rituáléja volt, amely három lépcsőfokot tartalmazott. Először az ördögűzőnek kapcsolatba kellett kerülnie a démonnal, mert amikor a démon beszél, akkor annak az embernek a beszélőszerveit használja, akit megszállt.

Másodszor, a démonnal való beszélgetés során az ördögűzőnek meg kell tudnia a démon nevét. Harmadszor, miután megtudta a démon nevét, ennek a névnek a használatával tudta kiűzni a démont. Voltak alkalmak, amikor az ÚR Jézus is ezt a zsidó módszert alkalmazta, pl. a Márk 5-ben, amikor egy megszállottal találkozott, megkérdezte tőle: Mi a neved? A válasz, amelyet ekkor Jézus Krisztus kapott, ez volt: A nevem légió, mert sokan vagyunk. Volt azonban egyfajta démon, amellyel szemben a zsidó módszer tehetetlen volt, éspedig amikor a démon megnémította a megszállt embert, úgy hogy az nem tudott beszélni. Mivel pedig nem tudott beszélni, ezért nem lehetett kapcsolatot teremteni az effajta démonnal semmiképpen nem lehetett meg tudni a démon nevét. Tehát a judaizmus keretei közt lehetetlenség volt kiűzni a néma démont.

Azonban a rabbik tanítása szerint, ha majd eljön a Messiás, neki lesz hatalma arra, hogy az ilyen démont is kiűzze. Ez volt tehát a második a három messiási csodatétel közt: kiűzni a néma démont.

A 22. vers szerint az ÚR Jézus pontosan ilyen démont űzött ki; a 23. vers szerint, pedig pontosan ez volt a csoda célja, hogy a zsidók sokaságában felvesse ezt a kérdést.

Az egész sokaság elcsodálkozott ezen, és ezt mondta: csak nem ez a Dávid Fia? Csak nem ez a zsidók Messiása? Végül is pontosan azokat a dolgokat cselekedte, amelyekre minden zsidó kis gyermekkorától fogva azt tanulta, hogy majd a Messiás tudja azokat megcselekedni. Soha nem tették fel ezt a kérdést, amikor az ÚR Jézus másfajta démonokat űzött ki.

Most azonban, amikor néma démont űzött ki, feltették a kérdést, mert a rabbik tanításából tudták, hogy ez messiási csoda volt. Csakhogy a zsidó tömegek mindig hajlamosak voltak a vezetők követésére. Amerre a vezetők mentek, bizonyos, hogy a tömegek követték őket. 

A démonok kiűzése egyáltalán nem volt szokatlan a zsidók világában akkortájt. Még a farizeusok, rabbik és követőik is ki tudtak űzni démonokat. De a farizeusi júdaizmusban a démonok kiűzetésének sajátos rituáléja volt, amely három lépcsőfokot tartalmazott. Először az ördögűzőnek kapcsolatba kellett kerülnie a démonnal, mert amikor a démon beszél, akkor annak az embernek a beszélőszerveit használja, akit megszállt.

Másodszor, a démonnal való beszélgetés során az ördögűzőnek meg kell tudnia a démon nevét. Harmadszor, miután megtudta a démon nevét, ennek a névnek a használatával tudta kiűzni a démont. Voltak alkalmak, amikor az ÚR Jézus is ezt a zsidó módszert alkalmazta, pl. a Márk 5-ben, amikor egy megszállottal találkozott, megkérdezte tőle: Mi a neved? A válasz, amelyet ekkor Jézus Krisztus kapott, ez volt: A nevem légió, mert sokan vagyunk. Volt azonban egyfajta démon, amellyel szemben a zsidó módszer tehetetlen volt, éspedig amikor a démon megnémította a megszállt embert, úgy hogy az nem tudott beszélni. Mivel pedig nem tudott beszélni, ezért nem lehetett kapcsolatot teremteni az effajta démonnal semmiképpen nem lehetett meg tudni a démon nevét. Tehát a judaizmus keretei közt lehetetlenség volt kiűzni a néma démont.

Azonban a rabbik tanítása szerint, ha majd eljön a Messiás, neki lesz hatalma arra, hogy az ilyen démont is kiűzze. Ez volt tehát a második a három messiási csodatétel közt: kiűzni a néma démont.

A 22. vers szerint az ÚR Jézus pontosan ilyen démont űzött ki; a 23. vers szerint, pedig pontosan ez volt a csoda célja, hogy a zsidók sokaságában felvesse ezt a kérdést.

Az egész sokaság elcsodálkozott ezen, és ezt mondta: csak nem ez a Dávid Fia? Csak nem ez a zsidók Messiása? Végül is pontosan azokat a dolgokat cselekedte, amelyekre minden zsidó kis gyermekkorától fogva azt tanulta, hogy majd a Messiás tudja azokat megcselekedni. Soha nem tették fel ezt a kérdést, amikor az ÚR Jézus másfajta démonokat űzött ki.

Most azonban, amikor néma démont űzött ki, feltették a kérdést, mert a rabbik tanításából tudták, hogy ez messiási csoda volt. Csakhogy a zsidó tömegek mindig hajlamosak voltak a vezetők követésére. Amerre a vezetők mentek, bizonyos, hogy a tömegek követték őket. 

A második messiási csoda, és a zsidó tömegek kérdezősködésének a fényében a zsidó vezetők rájöttek, hogy most már nyilvánosságra kell hozniuk végleges döntésüket, Jézus Krisztus messiási igényeivel kapcsolatban. Kétféle képen dönthettek. Először kijelenthették a bizonyítékok fényében, hogy Ő a Messiás. A másik lehetőség volt, hogy elutasítják Jézus Krisztus messiási igényét. De ha ezt választják, akkor meg kell magyarázniuk a zsidó tömegeknek, hogy volt képes az ÚR Jézus mégis végrehajtani azokat a csodákat, amelyekről azt tanították, hogy csak a Messiás tudja majd megtenni. A Máté 12,24-ben a farizeusok ezt a második lehetőséget választják:

„A farizeusok azonban, amikor ezt meghallották, kijelentették: Ez (ti. az ÚR Jézus) nem űzheti ki az ördögöket másként, csak Belzebubnak, az ördögök fejedelmének a segítségével.”

A farizeusok a második lehetőséget választották, és elutasították Jézus Krisztus messiási igényét. Hogy pedig magyarázatot adjanak arra, hogyan volt képes mégis végrehajtani ezeket a csodákat, azt állították, hogy az ÚR Jézus maga is démonoktól megszállott volt. Mégpedig nem is valamilyen közönséges démonoktól, hanem magától Belzebubtól, a démonok fejedelmétől. A Belzebub név két héber szó kombinációja, amely együtt azt jelenti: "a legyek ura".

Ez lett az alapja annak, hogy a farizeusok elutasították Jézus Krisztus Messiás voltát. Nem Ő a Messiás, hiszen maga is démonoktól megszállt. Míg az első messiási csodára az volt a reakciójuk, hogy elkezdték a vizsgálódást, a második messiási csodára az, hogy elutasították az ÚR Jézus messiási igényét. Izrael vezetőségének ez a cselekedete készítette elő a zsidók véres történetét a következő 2000 évre.

  Az ítélet

Jézus Krisztus kétféleképp reagált. Az elsőben védte magát négy dolog elmondásával (Mt 12,25-29). Az Úr Jézus azt mondta: ez nem lehet igaz (ti.: hogy Ő a Belzebubbal van kapcsolatban), mert ez meghasonlást jelentene a sátán birodalmában. Másodszor, ők maguk is felismerték, hogy az ördögűzés kegyelmi ajándéka a Szent Szellemtől való, és még az ő követőik is tudtak ördögöket űzni (ha nem is néma ördögöket). Harmadszor, ez a csoda hitelesítette a Názáreti Jézus igényeit és üzenetét. Negyedszer, megmutatta, hogy az ÚR Jézus erősebb, mint a sátán, tehát nem lehet a sátán szolgája.

A második reagálás ítélet volt (Mt 12,30-37). Jézus Krisztus azt mondta, hogy ez a nemzedék megbocsáthatatlan bűnben vétkes, mégpedig a Szent Szellem káromlásában. Mivel ez a bűn pontosan az volt, amit az ÚR Jézus róla mondott - megbocsáthatatlan -, az ítélet tehát ki lett mondva e fölött a nemzedék fölött, és ezt az ítéletet semmiféleképpen nem lehetett enyhíteni. Ez bekövetkezett 40 évvel később Kr. u. 70-ben, Jeruzsálem és a templom lerombolásával. Pontosan mi az a megbocsáthatatlan bűn, ami ebben a szövegösszefüggésben található? Nem egyéni, hanem nemzeti bűn. Az Úr Jézus korának nemzedéke követte el, és nem alkalmazható a következő zsidó nemzedékre. A megbocsáthatatlan bűn az volt, hogy Izráel, mint nemzet, egyetemesen elutasította Jézust, mint Messiást, amikor még köztük volt, mégpedig azon az alapon, hogy démonoktól megszállt volt. Ez nemzeti bűn volt, nem pedig egyéni. Voltak egyének abban az időben is, akik megmenekülhettek, és meg is menekültek az ítélet alól, mint ahogy pl. Pál apostol. És nem is olyan bűn ez, amelyet akárki el tud követni napjainkban. Ezen a ponton a Biblia nagyon világos. Függetlenül attól, hogy milyen bűnt követ el valaki napjainkban, minden bűne megbocsáttatik, ha az ÚR Jézuson, mint Messiáson keresztül Istenhez járul bocsánatért. Minden bűn megbocsátható annak, akik az ÚRr Jézusban, mint Messiásban vetett hitben járul Istenhez. De a népnek, mint egésznek, annak a nemzedéknek ez az egyetlenszerű vétek megbocsáthatatlan volt.

III. A HARMADIK MESSIÁSI CSODA

A vakon született ember meggyógyítása

A harmadik messiási csoda a vakon született meggyógyítása volt. Más dolog volt meggyógyítani valakit, aki megvakult: de meggyógyítani azt, aki vakon született, az, messiási csoda volt. A János 9, 1 - 4 1 részletesen tájékoztat erről a messiási csodáról. 

Jézus a gyógyításnak olyan módját választotta, amellyel ma ez az ember sohasem válhatott volna látóvá. Amit Jézus Krisztus tett, az volt, hogy a földre köpött, nyálát elkeverte a föld porával, sarat csinált, és azzal megkente a vak ember szemét. Az után azt mondta neki, hogy menjen el a Siloám tavához, és ott mossa le a sarat a szeméről, és azután majd látni fog.

Jelentős, hogy amíg Jeruzsálemben számos tó volt, az ÚR Jézus a sok közül éppen a Siloám tavához küldte ezt az embert. Jeruzsálem központi részéből azonban ezt a tavat nem volt könnyű megközelíteni, mivel egy meredek domboldalon kellett leereszkedni hozzá. Az időpont, pedig a sátoros ünnep volt. Ez ünnep alkalmából volt egy szertartás, amelyet úgy hívtak: "A víz kiöntése". Ennek során a papok lejöttek a templomhegyről, egészen Siloám taváig, megtöltötték korsóikat a Siloám tavának vizével, azután visszamentek a templomhegyre, és kitöltötték a vizet a templomudvarban lévő mosdómedencébe. Ezt nagy örömujjongás követte. Sátoros ünnepkor a zsidók figyelmének fő tárgya ezért a Siloám tava volt. Ekkor e tó körül gyűltek össze a legtöbben, és így megfigyelhették a harmadik messiási csodát.

Az ember lement Siloám tavához, megmosta szemét, és amikor utána kinyitotta, életében először látni kezdett. S mivel mindenki ismerte ezt az embert, és tudta róla, hogy vakon született, nagy kavarodás támadt. A János 9,8 feljegyezte:

A szomszédok pedig, és azok, akik látták azelőtt, hogy koldus volt, így szóltak: Nem ő az, aki itt szokott ülni és koldulni? Egyesek azt mondták, hogy ez az, mások pedig azt, hogy nem, csak hasonlít hozzá.

Azért volt nagy zűrzavar, mert sokan felismerték, hogy ő az, mások viszont nagyon nehezen tudták elhinni, hogy egy vakon született meggyógyult. Ez utóbbiak azt mondták: "nem, csak hasonlít hozzá". Végül maga az ember megszólalt: Én vagyok az. Amikor azután feltették neki a döntő kérdést: akkor hogyan nyílt meg a szemed? (utóvégre ez messiási csoda), akkor a 11. vers szerint ezt válaszolta Az, az ember, akit Jézusnak hívnak, sarat csinált, megkente a szememet és azt mondta nekem: Menj a Siloámhoz és mosakodj meg. Elmentem tehát, megmosakodtam, és most látok.

Erre a farizeusok közül néhányan ezt mondták: Nem Istentől való ez az ember, mert nem tartja meg a szombatot.

Mivel az volt a véleményük, hogy a szombati gyógyítás a szombat megszegése, nem hitték, hogy Jézus Istentől való ember lehet, nemhogy az Isten embere a Messiás. De voltak mások, még a farizeusok közt is, akik feltették a kérdést: Hogyan tehetne bűnös ember ilyen jeleket?

Figyeljük meg, hogy a szöveg kihangsúlyozza: ilyen jeleket (tehát nemcsak általában jeleket, hiszen olyanokat a hamis próféták is tudtak tenni), hanem sajátosan messiási csodajeleket. Amikor megkérdezték a vakon született, de immár meggyógyult embert: mi a véleménye Jézusról, az ember egyszerűen arra következtetett, hogy legalábbis próféta volt. Csakhogy a farizeusok tanítása szerint a próféták - bár tudnak csodákat tenni (ahogyan Illés, és Elizeus kétségkívül tettek is), a messiási csoda kívül esett a próféták hatáskörén, mert az a Messiás kiváltsága volt.

Vannak feljegyzések vakok meggyógyításáról, de egyetlen feljegyzés sincs arról, hogy vakon született embert meggyógyított volna valaki. Ez messiási csoda volt, és az emberiség történetében most először tett valaki ilyen messiási csodát. Ezzel az ember azt állította a farizeusoknak, hogy semmi okuk nincs arra, hogy tagadják Jézus Krisztus messiásvoltát.

A VÉGSÖ MESSIÁSI TANÚBIZONYSÁG

Az ÚR Jézus még egy messiási csodát tett egy különleges időpontban, amellyel világosan érthető üzenetet küldött Izráel vezetőinek. Miután elutasították messiási igényét a második messiási csoda után, az ÚR Jézus ítéletet mondott Izráel ezen nemzedéke felett, mivel vétkes egy megbocsáthatatlan bűnben, a Szent Szellem káromlásában. Azután mondott még valami mást. Azt is mondta, hogy mivel elutasították, ennek a nemzedéknek nem adatik más jel, csak a Jónás jele, amely a feltámadás jelképe. A János 11:1-44-ben meg is adta ezt a jelet Lázár feltámasztásával. Az, hogy Lázár négy napig halott volt, rendkívül jelentős. A farizeusi judaizmus tanítása szerint, ha valaki meghalt, akkor szelleme ott lebegett még a teste közelében három napon át. Ez alatt a három nap alatt még mindig volt eshetőség arra, hogy feltámadjon. A negyedik napon azonban a halott szelleme leszállt a Seolba vagy a Hadesbe, és ekkor már a feltámasztása csak csoda által volt   lehetetséges. Az, hogy az ÚR Jézus négy napon át, várt Lázár feltámasztásával, azt támasztotta alá, hogy ezt semmiképpen nem lehetett másként magyarázni, mint azzal, hogy Lázárt valóban a halottaiból támasztotta fel. Ezért Lázár feltámasztása ismét feltűnést keltett. http://www.hajnalcsillag.net/forum/index.php?topic=5492.0